Intés

Dűl, dűl az ősi ház fejünk felett,

Mindennap eldönt egy szent oszlopot,

Fut minden és ragad ki amit bír,

Csak ami köz védőkart nem lel ott.

El, el veled vész ülte palota,

Kis uj tanya vár ránk, a nyúgalom;

Hadd vesszenek családi istenink,

Amit hittünk mind az már régi lom.

Megállj óh őrült nép, halld, halld e szózatot:

Ne hagyjuk el egymást, ha minden elhagyott.

Trójának égő romladékiból

Hős Aeneas kivitte Istenit,

Rabságain keresztül Izrael

Hiven megőrzé frigyszekrényeit.

S veszett honuk felélt új földön is,

A megmentett honi oltár felett,

Neked magyar oltárod és jövőd

Itt van leásva, azt el nem viheted,

Tartsd hát mint frigykötést e szentelt szózatot:

Elhagytad istenid, ha e hont elhagyod.

Ülj csak mint Jób dűlt házad ajtaján,

S ha gúnymosollyal mond az idegen:

Koldús vagy. Az vagyok, mondd, kincsedet

Míg összegyüjtéd, őrze fegyverem.

Ha kérd aztán hiú emlékeket,

Ha kérdi: mért halványak arcaid?

Mondd: emlékem sír, vérem elfogyott,

De keblemet fenntartja drága hit!

Hogy rám a sors ura nagy hivatást bízott

Választott eszköze hát el sem hagyhatott.

Fogj édes testvéreddel hű kezet,

Kitől hosszú bűn átka tépe el,

S hogy szent csatán egy sorban állatok,

Halálra vérze már mindkét kebel,

S ha ülsz vele folyóid partjain,

Mint Bábel mellett a rab Izrael,

Sírd a vizekbe multad könnyeit

S danolj reményt, s ha mégis veszni kell,

Csak egy pajzs fedjen el hordván e mondatot:

Nem hagytuk el egymást, de Isten elhagyott.