SZENICEN

I.

Itt élek megvetetten,

Mint egy elátkozott;

Már szinte elfeledtem,

Hogy voltam és vagyok.

Köröttem dudvaerdő,

Giz-gazból rengeteg.

Bár jőne holtra lejtő,

Ragadna fergeteg!

Magvát el, messze szóró

Tépné ki gyökerem!

Boróka, tüske, kóró

Közt pálma nem terem.

Átkot hoz minden évszak,

Hervasztó álmokat;

Ó, hogy tenyészne Délszak

Viránya hó alatt?!

II.

Fönségest így az aljas

Halálra fojtogat,

Szorítja szolga-karvas,

S ép teste elrohad.

Egy lelki kalodába

Gyötört szellemkirály:

Gúnyul van palotája,

Mely fönt az ormon áll.

Gúnyolja most a hitvány,

Rugdossa szolganép,

Hatalmát nem gyanítván,

Uralma puszta kép.

Uralma puszta jelkép,

Az álomkorona,

Gúny homlokán a fenség,

Mit lelke írt oda.

Gúny homlokán a dicskör,

Melyet nem láthat az,

Kit szomja nem hevít föl

Annak, mi szép s magas.

Megtört szivébe most kés,

Mi egykor szárnya volt:

A büszke fönnenérzés...

De lelke nem hajolt!

Föl-föllobog szemében

A régi, büszke fény;

Nézd, most jártatja éppen

Végig környezetén!

Sujtó tekintetétől

Reszket a szolgahad,

Nézése, mint a kés, öl,

És éget, mint a nap.

Sújt és kilobban aztán,

Hő lelke messze jár,

A haldoklónak arcán

Meglátszik, hogy király.