ENYÉM VAGY!

Enyém vagy! Megragadtalak,

Rejtelmes álom, fényalak,

Bűbájos, édes tünemény!

Az volt a vágyam: bírjalak,

És most enyém vagy, mindörökre az enyém!

Enyém valál kezdettül óta,

Isten volt, ki szívembe rótta

Megzendülő, szép nevedet.

S örökre zeng az égi nóta,

Szívőrjitő és üdvözítő szeretet.

Enyém vagy! Én urad vagyok,

S a hatalomtól sápadok,

Hisz téged bírni vakmerény!

Szívedben az a nap ragyog,

Mitől meglelkesült s magasra gyúlt enyém.

Enyém valál, tudom, te régen,

Bölcsőmbe meg valál igérve,

Megtestesült, csodás zene!

Költők dalában, mély regékben

Mikéntha jóslatképpen üdvöm rengene.

Enyém vagy! Megvalósulál;

Érezlek, látlak, Ideál

A harcok s könnyek tengerén!

Ki bennem sejtelem valál,

Mostan valóság vagy és mégis költemény.

Enyém valál, de most levél te

Éltemnek lelke, lelkem élte;

Hatalmadat most ismerem:

Az édenüdvök visszatérte,

Világok napja, ó, gyönyörű Szerelem!

Enyém vagy, én meg a tied,

Az én szivem a te szived,

Leírni most alig merém,

Hisz ember ilyet nem hihet,

Hogy te enyém vagy, mindörökre az enyém!

[Szenic, 1890. október 9.]