KI HOZTA RÁNK...

Ki hozta ránk e durva harcot,

Melyben sötétül fényes arcod

S elsüllyed drága alakod?

A vérveréjes küzdelemben

A tiszta álom tovarebben,

Nem tűri meg a salakot.

Minden silány részekre bomlik,

Az Ideál is összeomlik

E kába, gúnyos portekén;

Megrozsdul itt az égi fegyver,

És elfajul, mi gyökeret ver,

Halványra betegül a fény.

Belűl ez aljvilági mesgyén

A földi szem hitvány üvegjén

Minden kisebbül s megtörik.

Salakja ez csupán a kéjnek,

Csilláma ez csupán a fénynek,

S virágit könnyel öntözik.

Hiszen e száraz, durva kérgen

A kéj csak bujdosó, s a szégyen

Utána mint az árny lohol.

Ha ráesik e zord tömegre,

A szívtelen, kemény kövekre,

Porrá törik a szép szobor.

Ó, szép szobor, dicső szülötte

A büszke mennynek, ide lökve

Nem hull-e porba alakod?!

A vérveréjes küzdelemben,

Félek, hogy lelked visszalebben

Oda, hol egykoron lakott.

Ó, vígy magaddal hajlokodba,

Hogyha merészen föllobogva

Eget kér tiszta szellemed!

Ha majd a port hagyod a pornak,

Lánglelkeink együtt lobognak, -

Ugy-e, nem hagysz itt engemet?

Ó, hogy is hagynál, hogy mehetnél,

Hiszen dicsőbb dicső egednél

E könnyfakasztó küzdelem!

A vérveréjes küzdelemben

Te tündökölsz még fényesebben,

Megdicsőít a szerelem.

Könnyhullató, borús napokban

S a dalfakasztó viharokban

Csak Téged látlak mindig én,

Keresztül renyhe, vak homályon

Ragyogsz hüségesen, vidámon

A harcok s könnyek tengerén.

Vidámon, édes tisztaságban

Lebeg a vészben, zord tusákban

Megistenülve alakod.

Mindent magas derűbe vonva

A ködös éjbe, bús vadonba

Lehoztad, ím, a fénylakot.

Ó, mit is írtam, mit beszéltem!

Hagymázban égő vad beszédben

Ó, minek is panaszkodám!

Ki élhet szebben, nemesebben?

A vérveréjes küzdelemben

A legszebb álmot álmodám!

[Szenic, 1890. október 31.]