HAGYJATOK ÉLNI!

Hagyjatok élni, álmodozni!

Egyetlen s összes vágyam ez.

S gyöngéd szavak mezébe öltöm,

Mi bennem célt, formát keres.

Nesz nélkül jár, szellemruhában,

Mi itt benn féktelen lobog. -

Szépen, szerényen meghuzódom,

Csak ne zavarjon hangotok!

Idegzetem túlfinomult már,

Nem állhatom a durva zajt,

A kapzsi munka vad zörejjét,

Sikoltó vágyat, nyers kacajt.

Gépemberek goromba harca,

Barbár csatája kín nekem...

Jobb gondolkozni, elmerengni

Szép, céltalan, bús éltemen.

Ne zavarjátok édes álmom,

S kimélve nyúljatok felém!

Mert minden érintés megölhet,

S nekem az ember arca rém.

Ne dúlja föl szentségtelen kéz

Magányom csöndes templomát,

Ahol Isten boldog világa

Szűrődik a lombormon át!

Kedvemre élni, révedezni

Egy lombsátor elég nekem,

Hol szívsugárból, eszmeszálból

Világom békén szőhetem.

Napvágyak zúgnak el fölöttem,

De általszűri lángjokat

Az eszmék árnyas lombozatja,

A tiszta, hűvös gondolat.

Nagy, réveteg, sovár szemem már

A Végtelen szivébe néz -

De minden percben megzavarhat

Egy durva hang, egy durva kéz.

Ha aljas szí-szó, bárgyu színek

Vegyülnek az összhang közé,

Megváltozott az égi mű már,

Nem olyan, mint lelkem szövé.

Hagyjatok élni, álmodozni!

Egyetlen nagy kérésem ez.

S finom, csodás remekbe vésem,

Mi bennem célt, formát keres.

És halkan járok, ködruhában,

Ha lábam köztetek halad,

Pedig a roppant fénytehertől

Szegény szivem majd megszakad!

[Szenic, 1894. április 30.]