AZ ÖRÖK DAL

Már nem birok tovább magammal,

Szivem csordultig telve van,

Magába már nem fér e lélek,

Ez üdv, e kéj határtalan!

Szivemből mint egy lángfolyam tör

Vágy, érzés, milljó gondolat,

Ledőlt minden korlát, sorompó,

Lelkem, miként a fény, szabad.

Szétáradok a mindenségben,

Ringatnak az örök habok,

S hogy lényem árad szerte-széjjel:

Úgy érzem, minden én vagyok.

A lég, a fellegek, az erdő,

Mikéntha minden zengene...

A föld, a csillagok, a tenger,

Minden szivemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;

Rajongna, élne szikla, rög...

Állat, virág, fa, sőt az ember

Érezne tégedet, Örök!...

Sőt, mintha mind magasba törne,

Szeretne, fönnen érzene,

Remegne kéjtől, szent gyönyörtől

Minden dal, illat, fény, zene...

A természet átszellemülne,

Mint Orfeusznak énekén...

Az öröklétnek, örök üdvnek

Csodás mélységit zengem én.

És mintha mind belém ömölne,

Az óceán s a csillagok,

Szín és sugár, dal, illat, éter:

Ugy érzem, én minden vagyok.

[1891. december 12.]