ROHAN A NAP...

Rohan a nap tüzes szekéren,

S tombolni kezd, ujongni vérem,

Nincs többé börtön, földi gát;

Csak élni, élni, sírni, égni

Egy örökléten át!

Csak élni, élni mindörökké,

Nem válni soha lomha röggé,

Nem lenni gyáván semmivé...

Ó, ez az élet - fényes élet,

Több, mint elmém hivé!

Hisz élek, élek mindörökké!

Ó, van-e seb, mely nem heged bé

A végtelen időkön át?

Nézd a napot, mily örökifjan

Futja be fényutát!

Csak álom volt a bűn, a bánat;

Sötét gyökén életfa támad,

Mely sudarával égig ér,

És beárnyékol egy világot

Lombjával a pazér.

Csak álom volt a múlt, a törpe;

Hisz mind dicsőbb, magasabb körbe

Rohanok, mint örök nap én.

Oly széditő, csodás magasba

Ragad a hit s remény!

Rohan a nap, rohan az élet,

Föllengő kéj, csapongó élvek

Ragadják izzó lelkem el;

Rajongó, zokogó gyönyörrel

Csordultig e kebel.

Minden gyönyör, dal, illat, eszme;

Magas hitem a végtelenbe

Visz engemet röpülve ma.

Ugy érzem, oly boldog vagyok, mint

Az örök nap maga.

Csak sírni, égni mindörökké!

Engem a temető sem föd bé,

Tüzem halál sem oltja el;

A sírgöröngyöm, írigy földön

Túlcsordul e kebel.

Tüzet lehelni, kéjt zokogni,

Vérforraló dalokba fogni,

Zengeni az örök nyarat!...

Mint a Napisten, olyan a lelkem,

Oly fényes és szabad.

S haragban égni, búba törni,

Villámot szórni, mennydörögni,

Ó, kéj az is, az is gyönyör!

Tombolni szilaj fájdalomban,

Mely újjászül, ha öl!

Ott ülök már a napszekéren;

Ó, hogy lázong; ujong a vérem,

Nincs többé korlát, semmi gát:

Ragyogni, égni, sírni vágyom

Egy örökléten át!

[1892. május 25.]