A KIS LELKEK

Nézd, milyen ifju tart felénk!

Szemébe rémes, büszke láng,

Baljában a napfáklya ég,

Szétszórva millió sugárt.

Jobbjával egy zászlót emel,

Mely, mint szivárvány, hétszinű,

És csillagkoronát visel,

Szép homlokán fönség s derű.

Hittől, haragtól tündököl

Dúlt arca oly félelmesen?

Villámot szór és öldököl

A lobogó, démoni szem.

S ki az mögötte, nézd a nőt!

Tán az örök Szépség maga,

Minőt a költők álma szőtt?

Csáb s tisztaság összhangzata.

Oly szűzies, mégis merész,

Vakító szép; szeplőtelen;

Ihlet, gyönyör, lelkesedés

Támad, amerre csak megyen.

De minket mégis árnyba von

És elpirítja lányaink;

A fény a szeráf-homlokon

Fölgyújtja kisded házaink.

S amint a lángifjú rohan,

Aszúvá lesz a zöld vetés;

Mindent megöl e vad roham,

Mit kezünk ápol és becéz.

Bár dics köríti homlokát,

Nyomában vész és viharok,

Halál kiséri nyomdokát,

Amerre büszkén elrobog.

Csöndhajlokunk, békés tanyánk

Földúlja még e lázadó!

Ha zsúptetőnkbe kap a láng,

Nem lesz e vészhez fogható.

A renyhe csönd drágább nekünk,

Mint duló eszmék vad heve,

Drágább növényi életünk,

Mint a lángok költészete.

Ó, boldog tengés, enyhe rend,

Nyugalmas, kéjes rothadás!

Vérünk lassan s bizton kereng,

Távozz el tőlünk, Messiás!

Kerüld el csöndes berkeink,

Tengődni hagyj minket tovább!

Szemünk a napba nem tekint,

Drágább nekünk a mécsvilág.

Attól, mit a Sors rendele,

Nem térünk el egy percre sem.

A Megszokás ráncos keze

Vezessen minket csendesen!

S bocsásson le, ha elfogyunk,

Sirunkba az együgyü hit,

Megváltást mi nem szomjazunk,

Főbusz! Nincs mit keresned itt!

Ó, boldog tengés, síri csend,

Nyugalmas, kéjes rothadás!

Vérünk lassan s bizton kereng:

Távozz el tőlünk, Messiás.

[Szenic, 1891. december 9.]