A MAGASBÓL

Itt állok én a lét magassán

Lelkem napfényes álmival;

Alattam sír a kárhozott szél,

Alattam tombol a vihar.

Alattam húzza lomha terhét

A légkör minden fellege,

Nyomor, kéj, munka zsong fülembe,

De csak mint elhaló rege.

Elsímul itt a kínvonaglás,

Mi lent ujjong, az itt nem él,

Nem hatol ide vad kiáltás,

S a bosszu keze föl nem ér.

Mi lent panasz, itt méla bongás,

A fájdalom, a kín zene,

A gyűlölet nem lát idáig,

Sem az irígység rőt szeme.

Élv és kacaj itt megszelídül,

Harmattá tisztul itt a könny,

Mi ottan kéj, itt fönnenérzés,

Nyugalom itt, mi ott közöny.

Mi ottan múló indulat volt,

Itt mélyehatlan szenvedély,

Mi ottan álom, tünde ábránd,

Itt mint való költészet él.

Lelkesül itt, mi ottan őrjöng,

Mély itten az, mi ott magas,

A mennybe visz, mi ottan örvény;

Itt fönn gyönyör, mi lenn vigasz.

Vér láza: itt a lét varázsa,

Dallam a tett és tett a vágy,

Az akarat: erő, s a szellem

Lehére kél egy új világ.

Itt állok én a lét magassán

Lelkem napfényes álmival;

Alattam sír a kárhozott szél,

Alattam tombol a vihar.

[Szenic, 1891. április 11.]