SZOKATLAN HANGOT ÜTÉK MEG...

Szokatlan hangot üték meg,

Fönnszárnyaló diadalének,

Erővel teljes a dalom.

Ah, szárnya nő ezer a szónak

Eséstül égiek ónak,

Lelkem zenéje hatalom!

Kitörni fél az erőtlen,

Nem bízik ősi erőben,

Nyomon jár, a taposotton.

De engem szárnyak emelnek,

Ihleti lángja e mellnek

A magas égbe van otthon.

Az újat rettegi régi;

Gyülölt a földnek az égi;

Keresi mind rokonát csak.

De hangom hallja a félholt,

Mert rajta olykor az égbolt

Villáma, gyors tüze átcsap.

Hiába intnek a bölcsek,

Hogy új formába ne öntsek

Új lelket, eszmehatottat.

Oda se néz dalom a vésznek,

Mert benne a szívnek, az észnek

Új diadalmi lobognak.

Hiába int a kétlekedő,

Hogy nem ért meg a léha idő.

Inkább hallgassak a mára:

A nagy jövőnek az üdve

Van homlokomra kisütve;

Jövőnek jelen az ára.

Szokatlan hangot üték meg,

Viharok ajka e lélek,

Szavában égi erő.

Jöjjön, ki lelkesen érez,

Kinek szív fér a szivéhez,

Ifjak! Ó, jertek elő!

[Szenic, 1890. július 31.]