TÁMADJ FÖL...

Támadj föl újra, letiport szív!

Szakadjatok föl, sóhajok!

S ti visszafojtott, szomju vágyak,

Sugarat, lángot szórjatok!

Zokogj föl, porba taposott szív,

Fájdalmak ősi kútfeje!

Fölszaggatom sebem, s ha kell, hát

Szakadjon lelkem is vele!

Szakadj ki, szív! Ti tűzfohászok,

Suhanjatok a légen át!

Ha sírsz, mindenki értse sírva,

Reszketve a költő dalát!

Szivem, szakadj meg! Ömölj ki, vérem!

És hulljon szét e portetem!

Hogy úr vagyok a messzeségen,

Gyönyör lesz akkor érzenem!

A lélek nő a fájdalommal,

Merészebb lesz és lángolóbb,

Gyönyörre fordítom dalommal

A kínt, a földig sujtolót.

Himnuszba tör a szív fohásza

És a magasból hint vigaszt,

Láz lelkem óriási szomja

A sziklatőn forrást fakaszt.

A szenvedések vértüzében

Újjászülettem, érezem!

S a vágyak izzó hámorából

Kikel az Eszme fényesen.

Az Eszme él! Vérem patakzik,

S az üdvök napja rám ragyog;

Elégek, és a tűzviharban

Dalom gyönyör! Boldog vagyok!

[Balassagyarmat, 1884, Szenic 1890. január 12.]