SÍRVERSEK

I.

Ki nyugszik itt: kinek mi gondja!

Futó bolond, eszmék bolondja.

Már nem rohan, már ő is itt pihen,

Benntört a nyíl nagy szíve mélyiben.

Nem zengi hír, mit művele,

Lelketlen porlad hűvelye.

Bírhatlanért tikkadt el ajka,

Míg ringatá a földi sajka.

Köd, álom, árnyék, eszmepára:

Im ebbül állott urasága.

Szivének szomja volt a végtelen,

S fölötte elsuhant a dús jelen.

Addig kerülte a világot,

Mígnem e rossz gödörbe hágott.

Dobj rá követ! Itt nyugszik ő,

Nem jelzi sírját büszke kő,

Ah, mert minden nem tudva lenni,

Öledbe dűlt, ó, néma Semmi!

II.

“Cézár vagy semmi!” Dőre jelszó,

E vak zugolyba nem hat el szó,

E vakondlyukban nincsen glória,

Gúny a világi fény, ó, földfia!

Hidd el, halandó, mindegy itten:

Útszéli koldus, földi isten.

Megfér a bölcs hiú bolond porán,

A paszomány a koldus bocskorán.

Egy itt a ravatal, a nászágy és a bölcső,

Cenk és a hős, a kalmár és a költő.

Nem épit ábránd keze légvárt,

Dicsvágy imitt nem bántja Cézárt,

S mitől már annyi agy volt lázbeteg,

Megszűnnek itt a bús kérdőjelek.

A költő ajkain halott az ének,

Nem fáj a szíve a világ szivének;

Hős Zrínyi itt nem érzi mély sebét,

S a méla bölcset, a világ fejét

Nem bántja gondolat, se gond,

Az ős kérdőjelekre itt a pont.

Nem bántja Hamletet a Lenni,

Nemlenni itt az úr, a Semmi.

[1890. július 30.]