KÖRFOLYAM

- 1887 -

En kai pan

Szerelmes lányka sóhajából

A rózsatőn virág fakad,

És a virág lehelletéből

Szerelmes, édes gondolat.

A hangtalan vágy megfogamzik,

A durva kőben akarat;

A földet forró vágy hevíti,

Kaszás a réten vért arat.

Felhős a lég a kínborútól,

Mitől a homlok gyöngyözik;

A szem s az ég testvéri búban

A szomju földet öntözik.

Mi zokogunk a viharokban,

Bennünk a föld szive dobog;

Az dúlja széjjel zöld vetésink,

Ami szivünkben háborog.

Mi kacagunk a viharokban,

A vészben lelkünk kínja dúl;

Mi rohanunk szélvész-alakban

Sikoltva, rémesen, vadúl.

Szivünk a fényt szinekre bontja,

A napsugár gondolatunk;

A mennydörgés szivünk haragja,

Szférák zenéje a dalunk.

E csillagboly parányürében

A csepp is lélekszámba megy.

A mindenségnek csarnokában

Áll lángbetűkkel: Minden egy.