A HOMÁLYBÓL

- Szenic, 1894. júl. 19. -

Ki fény vagyok, homályban éltem,

Világ elől elrejtezém.

Nagy, ismeretlen messzeségben

Magányosan lobogtam én.

Míg más napok ragyogtak egyre

S imádta őket mind a nép;

Addig szivem nem látta egy se,

Nem érzé tiszta, nagy hevét.

Sugaramat nem verte vissza,

Magamban égő láng valék;

Világomat gyönyörrel itta

Csupán a könnyü, tiszta lég.

Csupán a boldog csillagokra

Néztem föl a nagy éjszakán,

Velük keringve és lobogva

Epedtem fensőbb lét után.

De mostan szívem szerteárad,

Gátját szakítva szétömöl,

Keresve földi, égi társat,

Kire borulni szent gyönyör.

Melege, fénye széjjelomlik

Elűzve a sűrű homályt,

És millió sugárra foszlik,

Hogy minden szívet járjon át.

Rohanj a lelkek tengerébe

Lelkem, te büszke nagy folyam!

Szakadj a boldog összeségbe,

Hová minden világ rohan!

Halj át az élet-óceánba

És mindenekbe halva élj!

A szellemek rokon világa

Szavadra rég figyel: beszélj!

Ölelni vágyom a világot

És sírni milliók szivén!

Beoltani e tiszta lángot

Vágyom milljók szivébe én.

Ó, jöjjetek velem repülni,

Velem zokogni, zengeni,

Egy érzelemviharba dűlni,

Egy indulatba rengeni!

Szivembe hordom én e lángot,

Szivembe hordom a napot:

Ó, gyújtsatok rokon világot!

Én látok; ti is lássatok!