FEJEMBEN EGY VILÁG...

Fejemben egy világ viharzik,

Zsong, zajlik milljó gondolat;

Szellemhazába jár a lelkem,

Levetve a porgondokat.

Világok ősnyitjára lelni

Egyszer mint búvár elmerül,

A Természet mélyébe mélyed,

Szivével szívben egyesül.

Máskor meg büszke dacban égve

Az Istenekkel harcra kél,

Majd mélabúsan, mély fohásszal

Csügg titkodon, szép, csöndes Éj!

De néha meg árnyak hadával

Birkózik lelkem hosszasan;

Sohajtok földre verve fájón;

A cél mi messze, messze van!

Sikolyba tör a szív fohásza,

Fölváltva kél köny és mosoly,

A fájdalomból vad kacaj lesz,

Szilajjá lesz a búskomoly.

Ereje, fénye, bája megvan,

Legyen gyönyör, legyen panasz;

Mert szívemből tör létre minden,

Mindig magányos és igaz.

Szilaj haraggal édes ábránd,

Kéj és sirám ölelkezik...

A nagyszivűek istenálma

Ragad magával s üdvezit.

[1890. szeptember 16.]