KÉSŐ BÁNAT.

«Hol jártál ma, kedves fecském?»

««Kinn az erdőn, szép hölgyecském.»»

«Mit láttál ott?» ««Ifju legényt,

Búbánatba esve, szegényt.

Nevedet sóhajtá,

Mindegyre azt hajtá:

Boldog nem lehettem,

Csalfa lyányt szerettem.»»

«Csalfa, csalfa... oh hogy is ne!

Egy szó igaz sincsen benne.

Féltését már ki nem álltam,

Minap kissé megtréfáltam

Hozzá alig szóltam,

Mind mással táncoltam;

Hogy boldog lehessen,

Ne féltsen, szeressen!»

A fára most egy holló száll.

«Hát te holló, mi hírt hoztál?»

««Hű szeretőd, te kacér szív,

Táncosoddal most párbajt vív.

Minap a tánc után,

Egy sértő szó mián,

Emésztve haragtul,

Összevesztek rútul.»»

«Nem hiszek én, holló, neked,

Rossz hirt költesz, azt szereted,

Neked hiszek, te kis patak,

Igaz-e, mondd, hogy vívtanak?»

««Vívtak és elesett

Partomon kedvesed,

Vizemben a vére,

Nincsen ír sebére.»»

«Jaj Istenem, jaj mit tettem!

Megöltem, kit hűn szerettem;

Szivemben mily szent tűz ége,

Egy kis szeszély s mindnek vége:

Nincsen ír sebére,

Lelkemen a vére;

Mardosva rám támad.

A kései bánat.»

1894