II.

Az egész táj egy hótenger,

Rajt’ egy-két bágyadt sugár,

De nyugodt, mint öreg ember,

Akinek nincs vágya már.

Lomb, virág és víg madárdal

Eltünt, mint a szerelem;

Az emlék is lassan elhal,

Száraz kórón s levelen.

Nyári hő és enyhe éje

És villám elköltözött,

Mint a becsvágy szenvedélye,

Küzdve annyi vész között.

Minden nyúgodt és kifáradt,

De nem vénség ez s halál,

Ami nyugszik, újra támad,

És tavasz, nyár visszaszáll.

Csak te vagy más, oh emberszív, -

Tél ha egyszer béhavaz,

Hiú vágyad hasztalan vív,

Nincs számodra új tavasz!