DALAIMRÓL.

Az ifjúság legszebb korát

Mély honfibúban éltem át;

Megtört vágy, széttépett remény

Uszott a kétség tengerén,

S kitört a rejtett fájdalom:

Azért oly bús, komor dalom.

A honra hogy szebb nap derűlt,

Hajh örömem búval vegyült;

Új bú, új gyász szakadt reám,

Ott sírtam nőm ravatalán,

Elnyelt mindent egy sirhalom:

Azért oly bús, komor dalom.

Év gyorsan telt el év után,

Enyhűltem lyányom mosolyán;

Az anyjáé volt az nekem,

S most árny vagy, kedves gyermekem!

Enyésző árny, én puszta rom:

Azért oly bús, komor dalom.

Az élet ősze int felém;

Derűl-e még rám enyhe fény,

Vagy új vihar tarolja szét

Reményien hulló levelét

Uj honfibú, új fájdalom?

Azért oly bús, komor dalom.

1887