BARÁTNŐMHÖZ.

Sebezte volna bárki szívem’,

Nem fájna úgy, megszokta rég,

Oh csak te ne, egyetlen hívem,

Kit vigaszúl küldött az ég.

Hű gondom őrzé gyermekséged,

Testvéred voltam és atyád,

Örűltem látva, nézve téged,

Szerettelek, mint jó barát.

Szelíd szemednek szende fénye,

És vidám, játszi szellemed,

Kit megtiport a sorsnak kénye,

Hányszor vigasztalt, enyhitett.

Most megsebzél, gúnnyal tetézve,

Oh rideg sziv, oh dőre agy!

S oly éles tőr ily gyöngéd kézbe’!

De megbocsátom, ifjú vagy.

Még nem csalódtál, ringat álom,

Nem érzél mélyebb bánatot,

S hű szivre lelni a világon

Hogy mily nehéz, nem tudhatod.

De megtanít rá majd az élet,

Hűtlen barátság, szerelem...

Csak úgy ne bánjék senki véled,

Amint te bántál én velem!

1875