AZ AKÁCFÁK ALATT.

Hányszor mulattunk itten,

Ákácok árnyiban,

S feledve gondjainkat,

Kis játszó magzatinkat

Elnéztük boldogan.

Dicsérted kis leányod’,

Mily szép, szemérmetes;

Fiacskád’ átölelted,

S örömben ége lelked,

Hogy bátor és eszes.

Beszéltük, mindenikből

Mi lesz, ha nagyra nő;

Tréfáltunk és nevettünk,

Majd olykor elmerengtünk

S kitárult mult, jövő.

Mondád, ha majd elaggunk,

Hajunk ezüst fehér,

S betelve annyi vágyad,

Nem adnád unokádat

Szép ifjuságodér’.

Oh drága nőm, a földön

Ki legjobb nő valál,

Nem agg korban, de ifjan,

Virágzó bájaidban

Tépett le a halál.

A gyermekek már nőnek,

Év év után halad;

Még szebbé lőn leánykád,

Oh Istenem! ha látnád

S ölelnéd kis fiad’.

Oh Istenem, ha látnám

Még egyszer arcodat,

Ha köztünk itt lehetnél,

Ha percre megjelennél

E kedves fák alatt!

Ha látnám lelked fényét,

Amint szemedben ég,

Boldog, mosolygó arcád’ -

Az élet gyászos harcát

El tudnám bírni még!

1869