A BUDAI RÓZSAHEGYEN.

Szél rengeti lágyan a kerti fa lombját,

Az alkony elége alatt a Dunán;

Pest ködbe merül, zaja messzi morajfát

Már félbe szakítja tücsök s csalogány.

S im ott ülök ujra, hol annyiszor ültem,

Hol hitvesem annyiszor űle velem,

Hol enyhe kedéllyel, örömbe merülten,

Megálda ezerszer a hű szerelem.

Még minden a régi, mosolygani látszik,

Körűlbe az enyhület árnya lebeg;

A fűben előttem a kis fiu játszik,

A lyányka szökellve, kacagva cseveg.

Oh hol vagyon édes anyátok, oh hol van?

Még hallani vélem a bús siri dalt.

Úgy elborulok s tova mind szomorúbban

Érzem, szivem élete puszta, kihalt.

Oh hitvesem árnya a csillagos égben,

Oh gyermekim anyja, tekints le reám!

Emelj fel a búba’, ne hagyj el az éjben,

És áldj meg, erősits a földi tusán!

Hű, tiszta szerelmed örök sugarából

Ejtsd vissza szivembe a mennyei fényt!

Vezess ki sötét közönyöm vadonából,

S add vissza hitemnek a régi reményt!

1867