A MENYASSZONY.

Vőlegényét sírba tették,

Ifjú kedvét eltemették,

Gyász ruhában, arca halvány,

Élő bánat lett a hű lyány.

Ha a nap már lemenőben,

Ott bolyong a temetőben,

Rá borul egy kedves dombra,

S tört szívének könnyét ontja.

Gyepes hantján az új sírnak

Ibolyácskák nőnek, nyílnak.

Szellő lendül, fű meghajlik,

Halk sohajjok hallik, hallik,

Mintha sugnák a sír titkát,

Vőlegénye hívó hangját.

És a bús lyány leszakasztja,

Rajtok könnye rengedez,

S amint bokrétába fűzi,

Dobogó keblére tűzi,

Megenyhűl nehéz bánatja,

Csendes, nyúgodt, méla lesz.

És elalszik nyoszolyáján,

Kebelén még a virág,

A szerelem mosolyg álmán,

Nem e föld, egy más világ.

És amint a virág hervad,

Édesebben álmodik,

Ő is hervad, véle hervad

És elhervad hajnalig.

1856