IV. BÉLA.

1

SAJÓ.

Mi rémjelek borongnak az égnek sátorán?

A végitélet napja közelg-e vészlován?

Egyszerre, mintha fátyol borítná az eget,

Nap és hold elborúlnak a Kárpátok felett.

A sűrü, éji fátyol nem éjnek fellege,

Az égre a tatárnak borítja serege,

Mely szép hazánkra hozván rettentő táborát,

Mérföldre fölkavarja az út szálló porát.

Mi az, mi a nagy égen, mint szörnyű vérvonal

Hosszan, végig piroslik szikrázó lángival?

Az a tatárseregnek lángzó szövétneke...

Dult városok s falvaknak világitó tüze.

S te felsüvöltő szélvész mi szörnyen orditasz!

Nem, nem! tatárüvöltés s haldoklók jaja az,

Mi mint orkánüvöltés dugúlt fülekbe zúg,

Mi minden kőszikláról mint visszhang visszabúg.

És már a tűz világa, s a vész orkánszava

Erdélytől a Tiszáig s onnét Pestig juta:

Ott Béla, a vesző hon sujtolt királya jár,

Hadakra a hazából s segédsergekre vár.

Tőn véd- és támadásra lépést a fejdelem,

Mint a hazának atyja, mint hős vagyon jelen.

Királyi köntösére pánczélát ölti föl

Példája vagy gyémántja, mely inkább tündököl?

Hiába! mert az átok megint megújula,

Nemzet s király között a hasonlás angyala!

Az ország főzászlósi sértett érdek miatt

Bélát közös veszélyben ott hagyják Pest alatt.

Mások, hiú gyanúból s féltékenység miatt,

Hogy kegygyel nézi Béla a hősi kúnokat,

Vak dühvel a kunoknak gyilkolják ezreit,

Kiket közös seregben ő a tatárra vitt.

Igy áll viharban a tölgy a róna síkjain,

Mig nap sütött, kerestek enyhűlést árnyain,

De most, midőn sudárán villámok dörgenek,

Messzére elkerűlik a gyávák s hűtlenek.

De az megedzve állja a zápor ostromát,

Felfogja zöld sudára a villám lángkarát;

Igy Béla a tatárral vérengző síkra kel,

S tábort üt a Sajónál királyi népivel.

Túl rettentő sokával a nagy tatársereg,

Mint áradat közelb és közelbre hempelyeg;

Vezére a viharnak a khán, Batú, maga,

Mint üstökös ragyog ki gyémántos kalpaga.

Kezében a vezérkard mint villám tündököl,

Mely megcsillámlik, czikkáz, lesujt és öldököl.

Jaj, a hol a halálnak e rém kaszája jár,

Ott pusztulást s veszélyt szór egy millió tatár.

És már a támadásra jelt ád a szörnyü kard

Véres tusára látni fölkelni a magyart.

Mint két üvöltő szélvész, mindkettő iszonyú,

Ront egymás ellenébe hős Béla és Batú.

Keletről jő az egyik, nyugatról jő emez,

A tengeren mindkettő egymás hajába vesz,

Alattok a hullámok rongyokká hullanak,

Fölöttök a nap és hold rég elborúltanak.

Vad lárma és üvöltés jelentik a vihart,

Sürű nyil-föllegekben tüzes villám a kard,

A dárda s pajzs recsegnek, az élet és halál,

Egymást övön ragadva, véres tusában áll.

Kálmán királyi herczeg halálra sebesül,

A hid, hiába védé, tatárkézre kerül,

A vad raj elborítja Bélának táborát,

Isten karának érzik elsujtott ostorát.

Hiába van csatájok, a meggyőzöttek ők,

Hiába van futások, elérik az üzők!

Két napnyi messzeségre nincs más mint holttetem

A harcznak aratása Sajónak mentiben.

Halotti közt két érsek, sok püspök és apát

A hon nemességével vegyíti hült porát;

A köz halottak számát ki számíthatja meg?

A tenger fövényében ők a homokszemek.

Csak Béla, a király fut had nélkűl, úttalan,

Királyi lelke törve nincsen, csak sujtva van,

Az alkony végsugára gyászában látja őt,

Hozand-e hajnalával honának jobb jövőt?

2.

BÉLA FUTÁSA.

Csillag futott-e végig az égnek szőnyegén?

Vagy lánglövellő villám rohant át föllegén?

A csillag és a villám a földre leszakadt;

A magyarok királya tatár elől szalad!

Kicsiny kiséretében csak két vitéz üget;

A többi, hű népével, Sajónál ott veszett.

Jobb oldalán az egyik, a másik fut balul;

Utánok a tatárság közelb, közelb nyomul.

A két vitéz: Forgách volt s Rugacs, két hősi vér,

Mindkettő halni készen a fejedelemér’.

«Elő, elő! - kiáltják - van még, uram, remény!»

De a király alatt rogy, s kidől a harczi mén...

Egy percz is veszteség itt; nem gondolnak soká:

S Forgách lovát odadja a bús király alá.

«Fuss, fuss! a szent hazáért még néked élni kell;

Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!»

Szól, és a hű bajtársnak már csak kezével int;

S az és királya szállnak mint szél s vihar megint.

Ő, mint a zúgó árnak a szikla gátot ád,

Perczekre bár, feltartja az űzők táborát. -

Hiába! a tatárság közelb, közelb nyomúl,

Nyil éri Béla ménét s a mén a földre húll.

Egy percz is veszteség itt, segély egy pillanat,

S Rugacs, Forgách hű mása, nem tűnődik sokat,

Lepattan ön lováról, rá tolja a királyt,

S utána biztatólag szent hűséggel kiált:

«Fuss, fuss! a szent hazáért, még néked élni kell;

Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!»

S az árözönnek ő is egy új sziklája áll;

S ujabb lován megmentve van Béla, a király!

Igy ér Pozsony várába, Pozsonyból Bécsbe fut.

De itt - farkastorokból tigriskörmökbe jut.

Amott a nyilt ellenség feldúlta táborát,

Itt kincse és javától megfosztja ál-barát.

Szomszédja, Fridrik császár, a nyújtott menhelyért,

Három megyét vesz tőle s gyalázatos hűbért.

S áll Béla, mint viharban hajótört gálya áll,

Mely a vészből kimentve kalóz kezére száll.

Egy kincse van szegénynek és egy reménye még:

Lelkének öntudatja, s melyben bizott, az ég.

S meglelni a végekben nejét és gyermekét,

A bújdosásnak újra felölti szőrmezét.

Utjára két barátja maradt: az éji vész,

S mely sujtolá és edzé lelkét, a szenvedés.

Igy jut Dalmátiáig, egy tört, zuzott hajó....

Királyi sors! jó s rosszban emberként osztozó!

3.

A HON HELYREÁLLÍTÓJA.

Egy férfi lépdel, vándorbot kezében,

Árpád honában völgyön, ormon át,

Vállán biborból elviselt palást csüng,

Fején tövisből hordoz koronát.

Hős Béla tér, a magyarok királya,

Nagy bújdosásból vissza dúlt honába.

S a merre jő, a merre néz szemével,

Romlás a mit lát, gyász és pusztaság.

«Vagy nem hazám e föld s nem ismerek rá,

Vagy nyomtalan kihalt itt a világ!»

Szól és tovább megy és minél tovább ér,

Ajkán eláll a szó, szívében a vér.

A gazdag Alföld áldott rónaságán,

Hol hónaljig nőtt a dús gabnaszár,

Hol zöld mezőben száz gőböly tanyázott,

Száz ménes ugrált, puszta a határ.

Mérföldre holtak és csontok hevernek,

Vad farkasoknak s éh hollóseregnek.

Az elhagyott út járatlan terűjén

Pergő szekérnek nem hallod zaját,

És mérföldekről mérföldekre nézvén,

Embernek, lónak nem látod nyomát.

Tört nyil, hasadt pajzs födte el a pályát,

Vagy gyepfü rázza szélben gyomszakállát.

A városok s faluk hová tünének?

Csak égett, csonka tornyok látszanak,

Ház és lakásnak csak helyét találod,

Hol vértül áznak a feldúlt falak.

Mint a siroknak nincs élő lakójok;

Szél és vihar lett puszta siratójok.

Ember csak itt-ott szédelg bújdosásban,

Kémkedve jár s rettegve néz körül,

S karddal kezében vijja kenyerét ki

Éh farkasoknak rabló körmibül,

Mi szörnyü vésznek járt itt rémes ára?

Mely annyi gyászt borított e hazára?

A vad tatárnak dult itt szörnyü hadja,

Mely irgalmat nem ismer, nem kegyet;

Mely a csatának csak vérét kivánja

Vitéz tusán nyert hősbabér helyett.

Mely mint a hernyó szállván a virágra,

Nem hagyja, mignem össze-vissza rágja.

Eljöttek ők, égettek, pusztitának,

Kezökben a kard hóhérkés vala,

Az asszony is, szelíd nemét tagadva,

Bőszül: kezekkel asszonyt gyilkola.

S a gyermek - ég és földnek iszonyára -

Gyermekfejeket tűzdelt dárdajára.

És a mit ők még el nem pusztitának,

Elpusztitotta azt az éh halál,

Mely annyi inség s veszteség után is

Végső csapásul a hazára száll.

Mióta isten népeket teremtett,

Nem volt ekképen még büntetve nemzet!

De a királynak lelke nem törik meg,

Gyémántból alkotá azt a nagy ég;

Magas tökéllet lángja kél szivében,

Tökélletében esküt esküvék.

Rákos mezőjén mondá el imáját:

«Ujjá teremtni hamvából hazáját.»

Alant repűl, sarat horzsol a fecske;

A fellegig száll a királyi sas;

Igy Béla lelke, tettpályát keresvén,

Azt nézi a mi nagy, dicső, magas!

Mik Herkules munkái a regében,

A munka mellett, a mit Béla tészen?

Miként a pásztorkürtnek hangzatára

Az elszéledt nyáj egyben összefut:

Erdők s hegyekből a király szavára

Az elriadt nép ujra vissza jut.

Ásót, kapát vesz, szánt és vet vagy épit,

Mint hangya rakja, hordja fel hajlékit.

S mint jótevő esőre föld öléből

Zölden mosolygva a vetés kibú:

A lelkesítő fejdelem szavára

Föléled újra város és falú.

Az emberek tanyát ütnek; közikbe

Új szorgalommal új lét költözik be.

Magának a hős, Pestnek ellenében,

A hegytetőn emel fényes lakot,

Onnan tekint el lelke örömében

Az új hazára, melyet alkotott.

S kulcsolt kezekkel kér áldást reája:

«Soká viruljon a magyar hazája.»