LEHEL KÜRTE.

Hős Lehelnek szózatos kürtéről

Hir maradt a régi szép időből,

És ha híre volt a kürt szavának,

Nem kisebb volt sulyja hős karának.

Mint levente még a hét vezérrel

Ázsiából ifjan költözék el;

Kürte volt a nemzet nagy zsoltára,

Valahányszor kelt véres csatára.

Kürte volt a győzedelmi ének

Diadalban Árpád nemzetének,

Kürte nyögdelt szomorú torában,

Valahányszor gyásza volt csatában.

Most az ifjú hosszu szép hajának

Hollójával hattyúk párulának,

S kürte már csak régiség diszéül

Függ szalagján hős csipejérül.

Hős Lehelnek untig volt csatája,

S gyászt, csak egy volt, mely hozott reája.

Német Augsburg éré megbukását,

Otto császár verte rája lánczát.

Szálig elhullt, mint midön kaszálván

Nem marad meg a fű árva szálán,

Szálig elhullt húszezer vitéze,

Húszezer más hullt a Lech vizébe.

Őt lováról harczának közötte

Durva német dárdával ütötte,

Négyen álltak össze, folyván vére,

A vitéznek megkötözésére.

S elvivék a császár udvarába,

Mint rablónak kötve keze-lába;

Otto császár fényes udvarában

Diadalnak vannak mámorában.

Mint a puszták szörnyű hienája

A halottat sirból is kivájja,

Körbe Otto gyűjt élőt, halottat,

És fölöttük véritéletet tart.

S mint a gyermek gyönyörét találja,

Ha fejenként a mákot kaszálja,

Ugy találja kedvét Otto benne,

Ha magyarfej még kétannyi lenne.

S már a szörnyü mészárlás fogytán van,

A midőn uj ötlet kél agyában.

Hét magyar van élve még, szegények

Mind heten szép és ifjú legények.

Mind a hétnek megbocsát a császár;

Egy helyett de rájok két halál vár.

Megcsonkitva orr- s fülek hiával

Rakva lesznek gúny gyalázatával.

És hajón elküldi a Rajnára,

Küldi onnan őket a Dunára;

Megizenvén gőggel a magyarnak,

Hogy ha jőnek, ily sorsot aratnak.

Hős Lehelnek vére rég habot hány,

Meg-megrázza lánczát hősi karján.

Élni nem tud szörnyű szégyenében,

S halni nem bír kínja tengerében.

«Mért e késés? - szól fájó haraggal -

Mért nem öltök százszoros halállal?

Életemmel nem csere-beréltek,

Hogyha érttem váltságot reméltek?»

«Meglakolsz még te is! - mond a császár

Rád, vezérül, fényesebb halál vár;

De előbb mint a vérpadra mennél,

Szívességet mivelünk tehetnél.

Hős kürtödről, mely függ oldaladnál,

S nagy hirével félvilágra szolgál,

Úgy beszélik, eddig csak vig ének

Harsogott le Árpád nemzetének.

Kandi volnék hallanom, miként szól

A szomorú ének ajkaidról,

Fújj halotti nótát társaidnak,

S rá, ha tetszik, búcsuzót magadnak.»

Mond a császár sértő gúnykaczajjal,

Tréfát űzve védtelen fogolylyal.

«Megteszem!» mond hős Lehel dühében;

Mert nagy ötlet lobban fel fejében.

És azonnal oldatik bilincse;

Jobb karában lehet ujra kincse,

Ifjusága szózatos barátja,

Most utósó tette vég istápja.

És kilépvén a császár elébe,

A helyett, hogy kezdne gyászzenébe,

Hősi kürtét két kezére kapja,

S le a császár rőt fejére csapja.

«Menj előre - mond - a más világra!

Tégy magadnak szert, ha kell, szolgára!

És ha szolga kell a szellemeknek,

Ottan is te szolgálsz hős Lehelnek.»

Szólt, s utósó hangja volt szavának.

Kürte és a hős elnémulának;

Kürte Otto homlokán hasadt szét,

A hőst Otto népe vágta százrét.