ZOLTÁN, A BÍRÓ.

Harsog a kürt csengő riadása,

Messze fémlik zászlók lobogása,

Győző Zoltán győzödelmi hadja,

Merre mégyen, a babért aratja.

Megy pusztítva délnek, éjszakának,

S nincsenek kik ellenállhatának:

Sarcz alatt a németek császára;

Néki hódol Konstantinnak vára.

S zeng a kürtök csengő riadása,

S szól a zászlók néma lobogása:

«Jaj a fejnek, jaj s halál a karnak,

Ellenállni mely mer a magyarnak.»

Mégis, mégis ellenállni mernek,

Frigyszegőleg kik fegyvert emelnek,

Balga népi nagy Lombardiának,

Hős Berengár fényes országának.

Mint a bérczről zúduló vizomlás,

Jött közéjök káros meghasonlás;

Önfejét a balga nép megunta,

S hős Berengár életére ronta.

Szertedúlá szép királyi várát,

Összetépé bíboros palástját,

Öt bitónak tűzé karvasára

Földnek, égnek botránkozására.

Hős Berengár, dísze korszakának,

Frígyes társa volt Árpád fiának.

«Istenemre! a ki él felettünk,

Ezt a népet meg illik fenyitnünk!»

Mondá s eljött győzödelmi Zoltán,

Megbizottan nagy hatalma voltán,

S zeng a kürtök csengő riadása,

S szól a zászlók néma lobogása:

«Fel, gonosz nép, fel, véres csatára!

Véretek lesz s légyen a had ára!

Fel, csatára, pártütők, ki vagytok!

A birónak szörnyü számot adtok.

Kik királytokat meggyilkolátok,

Szép palástját összeszaggatátok,

Őt tüzétek rút bitó hegyére,

S mégis éltek földnek szégyenére!»

S büntetőleg rá ront Páviára,

A nagy ország első városára;

A kerítést fegyver árja bontja,

Háztetőit láng s hamúba ontja.

S merre elhat győző karja, vért ont,

S merre pillant, véritéletet mond,

S pártütő, ha még két annyi volna,

Vérbünéért mind rakásra hullna.

Boszu-harczát így végezte Zoltán,

S rettegék őt nagy hatalma voltán

Nagy Csepeltől délnek, éjszakáig,

S fel keletnek Konstantin váráig.