UNIO.

Kimondatott, kimondatott végtére,

A rég epedt, a hőn várt égi szó;

Egygyé lőn a magyar hazával Erdély,

Kimondatott a szent szó: unio!

Oh ne szakadj meg szív e pillanatban,

Midőn magyar s magyar közt kapcsolat van!

Mióta a világteremtő «légyen»-t

Kimondta isten s lett e szép világ,

Nem monda senki e földön nagyobb szót,

Mint ők, kik e szent szót elharsogák;

Megszűletett e föld a «légyen» szóra,

Testvérré forrt, egygyé az «unióra.»

Magunk valánk a nagy kerek világon

Két árva, idegenek közepett;

Erdély, miként a pásztortűz az éjben,

Mi a világtengerben kis sziget;

Láttuk szünetlen egymást és epedtünk,

De karjainkkal egymást el nem értük!

Ölelve tartjuk végre mostan egymást,

Ajk ajkon csügg, sziven dobog szivünk;

Nem puszta vágy többé, nem kétes álom,

Hogy ujra egymásé s egygyé leszünk.

Kitelt a türés s távollét határa,

Egyek vagyunk, egy test s vér valahára!

Mint esküvője szent pillanatában

Áll szép arájával a vőlegény,

Állunk egymással boldog ölelésben

Két honnak egygyé lett oltárkövén;

Mint két kebelnek egy sziv dobbanása,

Magyarhon s Erdély egybeolvadása.

Dobogj, dobogj szív, hangos dobogásod

A szeretetnek legszentebb dala;

Lobogj, lobogj testvériségnek lángja,

Sugárod a szabadság hajnala!

Isten van e lángoknak szikrájában,

Mint volt Horéb hegyén a csipkelángban.

Te vagy e lángban, te vagy e jelekben,

Oh magyaroknak védő Istene!

Ki ezredéven át megvédted e hont

A vésznek és ármánynak ellene!

Megismerünk, mert kebelünkben érzünk,

Mert benned volt, van és leszen reményünk!

Légy üdvözölve ujjászületésünk

Előpostája, rég várt égi szó!

Magyarország s Erdély egyesülése,

Légy üdvözölt, váltságunk, Unio!

Lefolyt az átok, egy lett Árpád népe...

Hol az erő, mely ujra ketté tépje?