EGY ÁLOM.

Meghalva voltam, úgy rémlék előttem, -

Éjfélsötétté vált a szép világ;

A zöld mezőt, a patakot köröttem

Forró, tüzes szelek kiszáriták;

Egy tűzokádó hamvatag lávája

Halotti szemfödélül hullt reája.

Némán, sötéten egy gyászos koporsót

Vitt négy ember a temető felé,

Örülten járt a fergeteg toborzót,

A síri dalt hárfája nyögdelé -

Ilyen lehet a végitélet napja,

Mely a világot majdan eltapodja.

A gyász koporsóban holtat vivének,

A szemfödél engem takart vala,

Fülembe síri hangok csendülének,

Szemembe tűnt az enyészet angyala;

Sötét szárnyának rém legyintésére

Jéggé fagyott szivemnek minden ére.

Dohos penészszag, rothadás, enyészet,

Fagy és éj vett körül jéghidegen;

Erőt nem érzék, lelkem semmivé lett,

Enyészni érzém minden idegem.

Egy perczenet még - rémes, szörnyű képek!

S a feloszlásnak küszöbére lépek. - - -

Igy értük el a temető kapúját,

Magától nyilt meg rémes ajtaja,

Messzéről a sír már tátotta száját,

Mely végnyugalmamul készűl vala. -

De hol vagyunk? Egy bájvirányban állok,

Hol mindenütt kéjt s örömet találok. -

Egy szép virágkert tárul föl előttem,

Mosolygó rétek, illatos mezők;

Holtak helyett élők járnak köröttem,

Itt hű barátok, ott jó ismerők;

Üdvözlő serge hölgyek- s férfiaknak,

Kik engem nyájas-szívesen fogadnak.

És én közöttük járok ép tagokkal,

Életörömben szívem feldobog;

Fülem mindütt rokon magyar hangot hall,

Érzem, hogy élek, hogy otthon vagyok,

Megint itt élek hát a drága honban?

Vagy föltámadtam-e; mig meg se haltam?

Igen, még élek! élünk mind a ketten,

Én, s az imádott szép magyar haza!

Nehéz kisértet torlott meg felettünk,

De isten volt, ki megoltalmaza - -

Oh volna jóskép e nehézkes álom!,

És teljesülne, mint rajtam, hazámon! -

Igen, igen! én el vagyok veszendő,

És elveszendünk százan, ezeren;

De néked élni kell, imádott, szent hon!

És élni fogsz én magyar nemzetem!

Miként a phőnix ezredévet éltél

S hamvából a phőnixnek új élet kél! - -