VÁSÁRFIA.

Három leányka kéré

Apját, egy jó apát:

«Hozz, jó apánk, ha elmégysz,

Nekünk vásárfiát.»

,Ha jók lesztek s szelídek!’

«Szelídek s jók igen,

S munkásak is fölül rá.»

Fogadták összesen.

Az egyik kére ékszert,

Aranyból fényeset;

A másik öltözéket,

Mint illik ékeset;

Könyvet kivánt magának

A harmadik leány,

Melylyel szivét mivelje

Játék s dolog után.

Elment, s miként igérte,

Hozá ajándokát;

De útban útonállók

Kifoszták az apát;

Az öltözék, az ékszer

Rabló kezébe mén, -

A könyvek ott maradtak

A láda fenekén.

Három leányka otthon

Jó és szelid vala,

Mint fogadásuk tartá,

A munka is folya;

De öltözéket, ékszert

Elszedvén a zsivány,

Vásárfiát csak egy kap,

A harmadik leány.

«Ha csillogó külsőség

Volt lelki vágyatok,

A szenvedt veszteségen

Meg kell nyugodnotok -

Szólt apjok - mert veszendő

Mindig a földi kincs;

A szellem az, s mit ez bír,

Minek rablója nincs.»

A két csalatkozott lány

Lassan megnyugovék,

Ámbár a veszteséget

Sokáig érezék;

A harmadik gyönyörrel

Olvasta könyveit:

Velük mulat, belőlük

Kéjt s oktatást merit.

De mint patak folyása

Az ember élete;

Bármely simának látszik

A viz fölülete,

Minden csepp, minden hullám

Perczenként más alak,

A mint a habjátékban

Együvé omlanak.

Házát a kis családnak

Tűzvész emészti fel,

S a kis leány adózik

Mindannyi könyvivel;

A kettő káröröm közt

Igy ejti most szavát:

«Lám, lám a drágalátos

Könyv is vesző tehát!»

,A könyvek elveszének,

S elveszhetők, igen!

- Mond a leányka nyugton -

De szellemkincse nem!

Mi könyveimben állott,

Lelkem s szivemben áll:

Onnét ki nem ragadja

Kincsem, csak a halál!’