ÁLDOMÁS DEÁK FERENCZRE.

Ápril 20-án 1845

Csordultig áll a telt pohár

Somlyó arany nedvével,

Csordultig telve szívem is

Kedvemnek érzetével;

Kelyhem- s szivemnek fenekét

Ma még mindenki lássa -

Az áldomás, mit ma iszom,

Deáknak áldomása!

Midőn pohárt tölt a magyar,

Előbb azt föl nem önti,

Mig égre nem fohászkodik,

Vagy társra nem köszönti:

S igy a magyar, ha bort iszik,

Nagyot, dicsőt említhet;

Az áldomás megszenteli

Hő ajkin a beszédet.

Hiún tehát nem játszom én

Deák dicső nevével,

Midőn együvé fűzöm azt

E bor nemes gyöngyével;

A gyöngyfűzért mint áldomást

Tölt poharamba ejtem:

S hogy érte ittam veletek -

Halálig nem felejtem.

Fel, fel tehát, mint a patak

Somlyó aranya folyjon!

Minden pohár, minden kebel

Fenékig felbuzogjon!

Mert mint a földnek feneke

A legjobb érczet rejti,

Tengerbe istennek keze

A legszebb gyöngyöt ejti.

Miként a szívnek rejtekén

Az érező kebelnek,

A szív leghőbb érzései

Látatlanúl teremnek:

Úgy a pohárnak fenekén

Utósó csepp borában

- Ki nem hiszi kisértse meg -

A legnemesb ital van!

De ezt a cseppet azután

- Hogy senki ne felejtse! -

Mindenki, a ki itt vagyon,

Deákunkra köszöntse!

Úgy légyen a vér benne vér,

Igaz, való magyar vér:

Mint poharát kiiszsza ma

Az ország Deákjáér!