A ZARÁNDOK.

Ott volt Palaestinában

Mint bűnbánó barát;

Fejére hinte hamvat,

És ölte szőrcsuhát.

Sarúját elvetette,

Hogy merre tévelyeg,

A kő s útféli tüske

Talpát tépdezze meg.

Bőjtöt szabott magára,

És kínos szomjazást;

Magát bántatni hagyta,

De ő nem bánta mást.

Hosszú zarándok-útja

Imádkozásba mult,

Ah mégis lelke, mégis

Nyugodni nem tanult.

A Szentföldről Rómába

Ment új sanyar között,

A pápa szent székénél

Két térde megtörött.

Sirván borúlt lábához:

«Oh mondd meg, szent atyám,

Nagy bűnömért bocsánat

Ha száll-e én reám?»

S meggyónja borzalommal

És súgja nagy bünét...

A pápa összecsapta

Imára két kezét.

A kegy sugára arczán

Haraggá változó,

És ajkin mint az égnek

Dörgése zeng a szó:

«Istennél a bocsánat!

S bűnért irgalmazás;

Csak egy, mit nem bocsát meg...

A hazaárulás!»