BÁTHORI ERZSÉBET.

A büszke Csejthe várnak

Hatalmas asszonya,

Nehézkes álmokat lát,

Ha megjön alkonya.

Mélyen, sötét üregben,

Nagy sziklavár alatt,

Sok ember-csontokat lát,

Halomra hordtakat.

A szörnyű csonthalomból

Feláll egy síri lány,

Három sebet mutatva

Ifjonti homlokán.

Néz és kinos nézése

Halotti gyötrelem,

Nyög és halálnyögése

Elhangzik végtelen.

,Legszebb virágkoromban

Ontád ki véremet!

Vérem kiált az égre,

A gyilkost verje meg.’

S eltünik a leányzó -,

Helyén egy második

Biborpiros sebekkel

Mint rém. magaskodik.

«Átok reá örökké,

Ki engemet megölt;

Az ég ne adjon üdvöt,

Ne néki sírt a föld!»

S harmadszor is leányzó

S negyedszer is tünék;

S igy véghetetlen végig

Sok száz leányka még.

S mindannyi egy ajakkal

Csak egy átkot süvölt:

«Az ég ne adjon üdvöt,

Ne néki sírt a föld.»

És végre mondni szörnyű,

Sok száz leány után,

Feláll egy új halott még,

S ily szó jön ajakán:

«Nem szántad ön leányod,

Oh kőnél kőbb kebel!

Ifjú piros vérünket

Arczodra mostad fel!»

Igy álmodik naponként

A várnak asszonya,

Kinos szívmardosás közt,

Ha megjő alkonya.

Körötte rémitőleg

Börtön-falakra lát,

Tükrében, szörnyedezve

A lányok gyilkosát.