A HŰSÉG DIADALMA.

Budán nehéz rabságban ül

Czagány, a szép levente;

Lábán, karán vas nehezül -

S nincs, nincs a ki megmentse.

Czagány tűr és dühösködik.

És átkot és imát mond;

Meg visszadől, meg felszökik,

S a szörnyü lánczakon ront;

Port rágna düh elegy buján,

Vért inni volna készen.

«Hol vagy szülém s te szép leány?»

Imígy eped szivében.

Eped, mert rút rabságban ül

A hős, szabad levente,

Lábán, karán vas nehezül, -

S nincs, nincs a ki megmentse.

De van, ki rá gúnynyal lenéz,

Egy istenadta ozmán:

«Hol görbe kardod, hős vitéz?

Csak nem hagyád a korcsmán?»

,Ne bántsd - másik szól - a bohót;

Ő ájtatos keresztény,

S a kard helyett az olvasót

Hordozza két kezecskén.’

És így gunyolják rendiben,

Kik elmenők mellette;

Legvégre egy rút szerecsen

Magán megáll felette:

«Mi dús, mi boldog vagy, vitéz!

Még lábod is gyürűzve!

Kár, kár bizony, hogy mátka kéz

Nincsen közé befűzve.»

Nem tűri már Czagány a gúnyt:

«Isten, ki él a mennyben,

Az lássa, hogy napod lehunyt,

Ha nem kotródol egyben.»

«Nem, én vitéz, én nem megyek!

Inkább te jőjj el innét.»

Szól a pogány; a hős remeg,

Megismeri szerelmét.

,Nagy isten! Ilka mit tevél?

Fuss, fuss! - halál van itten,

Nézd kezemen a vas kötél;

Együtt halunk ma ketten!’

«Menekszünk együtt - mond a lány,

Im kulcsa lánczaidnak!

Nyisd meg lakatját, hős Czagány,

Künn kész paripák várnak.»

,Oh Ilka, Ilka mit tevél,

Oh Ilka, szűm szerelme!’

«Nem én, a hűség és fortély

S a porkoláb kegyelme.»

S elő, elő ment mint madár,

Mint gondolat futása,

A szép leány s szabad huszár

Menekvő haladása.

És a szelid hold és az ég

Világa süt le rájok,

És úton, útban a hüség

Igy énekelt utánok:

«Erőt, oh hősfi, a hit ad,

Ösvényt a szép remény mutat;

De győzni egy tud csak velem,

Te vagy, te vagy hű szerelem!»