CSOKONAI KÉT DALA ÁTDOLGOZVA

1

A rózsabimbóhoz

Nyílj ki, nyájasan mosolygó

Rózsabimbó, nyílj ki már,

Ím a zöld berekben bolygó

Gyönge szellem csókja vár.

Nyílj ki bájjal, mint Auróra,

Hébe nektárt hint reád,

S istenítő kézzel Flóra

Fénylő bársonyleplet ád.

Kertem mint fog díszesedni,

Szép virág, majdan veled,

O mint óhajtnak leszedni,

Látván égi kellemed.

Nem, nem. Égi kellemednek

Más nem nyúl szentségihez;

Ujjaim ha majd leszednek,

Lillám ültet mellyihez.

Ott légy büszke bíboroddal

Ékesebb bíborja közt,

Ott légy büszke illatoddal

Kedvesebb illatja közt.

Csokonainál:

Nyílj ki, nyájasan mosolygó Rózsabimbó! nyílj ki már, Nyílj ki; a bokorba bolygó Gyenge szellők csókja vár.

Nyílj ki, gyenge kerti zsenge: Hébe nektárt hint terád, Szűz nyakadba Flóra gyenge Bársonyos palástot ád.

Oh miként fog díszesedni Véled e parányi kert! Oh, hogy óhajtják leszedni Rólad azt a drága szert! -

Hadd szakasszalak le, édes Rózsaszál: szép vagy te már, Héj, ha meglát, hány negédes, Hány kacér leányka vár!

Nem, nem! egy leány se nyissa Büszke fűzőjét terád; Ültetőd kedves Julissa Néked újabb kertet ád.

Ott kevélykedj bíboroddal, Ékesebb bíborja közt! Ott kevélykedj illatoddal Kedvesebb illatja közt.

2

Szemrehányás

Lilla, míg ingó kegyelmed

Tiszta szívemhez hajolt,

S alva tartott szép szerelmed,

Boldogabb, mint én, ki volt?

Jaj de gyorsan elfolyának

Régi kedves napjaim,

Búra gyászra változának

Tűneményes álmaim.

Érzem, a leányi elme

Nyári árnyékként kereng,

Hogyha más kacér szerelme,

Mint zefír körűlte leng.

Néked is, hajdan szinetlen,

Szád szemed tagadja bár,

Kedvesb nálamnál, hitetlen,

Egy enyelgő lepke már.

Karja könnyű, csókja édes,

Ah ne higyj, bizony megejt,

Máshoz áll el a negédes,

S mint szűk álmot elfelejt.

És én, bátor keménységed

Mély kínt áraszt keblemen,

Megbocsátok, Lilla, néked,

S némán sírok estemen.

1813

Csokonainál:

Lilla, míg ingó kegyelmed Tiszta szívemhez hajolt, S alva tartott szép szerelmed: Boldogabb nálam ki volt.

Jaj de bezzeg elfutának Régi kedves napjaim, Búra gyászra változának Tűneményes álmaim.

Érzem: a leányi elme Nyári árnyékként kereng, Hogyha más nyalánk szerelme, Mint zefír, körűlte leng.

Néked is szép rózsaszálam, (Szád s szemed tagadja bár) Kedvesebb kezd lenni nálam Egy enyelgő lepke már.

Karja könnyű, csókja édes - Ah, ne higyj! bizony megejt: Máshoz áll el a negédes, Öszvecsúfol s elfelejt.

Én pedig, mintsem szavamban Tégedet csúfoljalak; Szánlak inkább és magamban Megbocsátok, gyöngyalak!