ÉJI TEMETÉS

Vész ébred, üvölt az éjjeli szél,

Házból az anyácska remegve kikél,

S karján csecsemővel ide s tova jár.

“Kebled csupa fagy;

Oly néma, sötét vagy!

Szép gyermekem alszol-e már?”

És alszik örökre, szíve körűl

Vérhabja sebének halálosan űl;

Sirt váj az anyácska, de melle szorong.

“Kész néked az ágy;

Ott fájdalom elhágy,

Hol végtelen álma borong.”

Zöld lombok alatta, fenn puha hant;

Zúg a temetésre halotti harang,

Vad dörgeteg hangja borúlat egén,

S villám tüze gyúl

Bús fáklya világúl:

Irtózatos ünnepi fény.

Már éji siralma kelni nem int;

Menj, térj anya vissza, pihenj le megint,

S borzadva ha érzed az éj közepét,

Dúlt álmok után,

Kísérteti órán

Száll gyermeked árnya feléd.

1836. ápr. elején