ÁTOK [2]

A dalköltőn fekszik átok,

Szívén, lelkén vad ború,

Szép leányim őt hagyjátok,

Ég, föld néki szomorú;

Égben honát elvesztette,

Földen nem lel mást helyette,

Fürtein kín a koszorú.

Mennyet ígér lángszerelme,

Hajh de búsat, mely ont vészt;

Édes hangba foly gyötrelme,

Mégis lelket tép, emészt.

Álmot űz, s mert nem találja,

A valót s jelent utálja,

Kényben nem vesz s nem hagy részt.

Hajnalán rózsás tavasznak

Télvihart epedve zeng,

S majd ha lomb s virág elasznak,

Zöld ernyők után eseng.

Hölgy miatt küzd, nyerve díja,

S íme most száz kétség víjja,

Sóhajtása messze leng.

Vészes égnek néz alatta:

Hű fedélhez merre jut?

S hű fedél ha béfogadta,

Számüzöttként visszafut.

Fényben nyíl előtte pálya,

S hátra készti zord homálya,

Hol vadonba tér az út.

A dalköltőn fekszik átok,

Kedv s remény hiában int;

Szép leányim őt hagyjátok,

Elhagy ő is bút és kínt,

Majd ha dombja zöld hantjára

Milliom csillag sugára

Csendes éjben letekint.

1832. szept. 29.