VÁNDOR

Reng a hullám, röpűl a sajka,

Messzebb, messzebb vonúl a part,

Még csóktól ég a vándor ajka,

Még visszanyújt remegő kart.

Keblét a búcsú gondolatja

Mély olvadásban haboztatja,

Utána int száz szem, száz kéz,

De ő csak egy pár könnyet néz.

S ím kéklik a part zöld pázsitja,

Homályba tűn a messzeség,

Az egy pár könnyet elborítja,

Nem látszik már, s ott reszket még.

A vándor áll, némán nyögdell ő,

S utána hord a parti szellő

Száz köszöntést bús zúgással,

De ő csak egy sohajtást hall.

A sajka száll, a sajka hajtat,

Alatta víz, felűl az ég;

Lassan lezeng a végsohajtat,

Nem hallik már, s ott lángol még.

A vándor enyhet kér mellére,

Száz csillag néz vérző sebére,

De ő csak egy felé tekint,

Mely nyúgotról szerelmet int.

Pest, 1826. nov.