RÉNY

Magasan, magasan,

Ó Rény, veled

Röpűljön a dal.

Arcod tiszta fényben

Tűnik fel Olympon

Mint nyári nap:

De sűrü gőzfelleg

Borítja földünket

Színed elől,

S sugárid homályban

Hatnak reánk.

Gyakran láttalak

Kerengeni,

Mint vészhozó kométát

Földünk felett,

Imádva, rettegve,

Mert nagy valál,

És fenségedben

Irtóztató,

Mint a dörgő menny.

De mikor jősz,

Mint hesperi csillag

Csendesen, szelíden,

Mosolygva tekintek

Ellenedbe,

Keggyel tölt istenné.

Nem te nyújtád

A méregkehelyt

Hellas égi fiának

Nem te fonál koszorút

Camill fejére

A Capitolium

Szent bércein?

De titkon eped

Rejtekében

Sejdítgető kebellel

Feléd, feléd,

Arra hüsen csepeg

Étri balzsam

Szárnyaidról,

S rengő öledben

Felviszed őtet,

Lefolyván napjai,

Olympra, fel!

Csalfa alakok

Bolyganak köztünk

Gyakran, hazudván

Téged, istenné.

A komoly való

Meggyújtja fáklyáját,

S mint éji lidércek

Tűnnek el ők.

De te állasz

Éjjel és nappal,

Csendben, viharban,

Gyász s öröm között,

Nem változó fényben,

Mint az örök sors.

Légy idvez nekem,

Bár vér s pusztúlat

Kövessék nyomdokid,

S ínség s halál.

Tiszta kebelbe

A gyilok ha merűl,

Tiszta kebelre

Vad sors ha rohan:

Intesz egedből,

S az isteni lélek

Nem sűlyed el.

1816. máj. 5.