RÁKOS NIMFÁJÁHOZ

Egy dalt, egy dalt,

Ó nimfa, kedvesednek

Folyásod partjain.

Egy dalt, mely egyszerűen,

Egy dalt, mely égi hévvel

A szívhez szóljon és tehozzád!

Kettő szerelme kebelemnek,

Egy hon és egy leány.

Azt vérző szívvel, ezt epedve,

Azt lángolóan, ezt mosolygva

Tekintvén, ölelem.

De büszke lesz szivem s dobog,

S önérzés száll ki homlokomra,

Ha képeik lengenek felém.

Keggyel teljes, de búsan

Tűnik fel képed, ó hon,

Mint Róma Caesar álmain,

Ó szent, ó szent!

De fájdalomnak érzete,

Mely rólad súgárzik reám.

De te mosolygva jősz,

Ó lyány, mint május reggelén

Az újjá szült nap ragyog.

És kebleden

Mint olvad el a bú,

És kebleden kivűl

Mint nincs öröm!

Ó hon, ha egy pillantatig

Szétoszlik felleged,

S vígan mosolygsz:

Olympig szállnak érzetim,

S láng, és erő keblembe.

S ha lyányka, néked

Szelíd bánat leng arcodon,

Könnyekben dőlök karjaidra,

S vigasztalást lelsz ajkamon.

Ó lyány, hamvvedreden

Búsan kél egykor a dal,

S majd szárnya fennlebegvén,

Harmatjából egének

Csöppent vigasztalást.

De néked élni kell, ó hon,

S örökre mint tavasz virúlni,

Ah, mert omladékidon

Reszketve fognék szétomolni

Hazám, hazám!

Pécel, 1814. aug.