A SZENVEDŐ

Szelíd halom, s te zöldellő berek,

Te csergedő víz tölgyeim alkonyában,

Aranykor, melynek éltem hajdanában,

Szent álom, milyet Erosz szendereg!

Egem borúlt, s eltűne a bájsereg,

Mely röpdesett tündéri fátyolában,

Kiterjed e kar, e kebel, s hiában,

Egy boldog órát, ah mikor nyerek!

Ó Lúna, néked a sors égi pályát

Ha fellegekben olykor engedett,

Tisztán hozod fel újra képedet:

De nincs, ki szórja széjjel búm homályát,

Én szenvedek mélyen s ártatlanúl,

S mosolygni többet e száj nem tanúl.

Pécel, 1814. júl. 14.