RÓZA

“Kéred, bajnok, hű szerelmem,

Kéred jobbomat,

Kell-e szívemben viselnem

Majd úgy arcodat?

Bajnok, Róza kebelében

Nincsen hézak már,

Kinek olvadt szerelmében,

Rá siron túl vár.”

Hallja Forgács gyötrelemmel,

S kínról kínra dűl,

“El, el innen keservemmel” -

Szól és lóra űl.

“Látni, látni, messze messze

Pogány táborát,

Hogy keverje, hogy feressze,

Véremben nyilát” -

“Vérző szívnek, mély sebeknek

Orvos a halál,

András, hol zászlóid lebegnek,

Sorsom rátalál” -

S téren, völgyen, kősziklákon,

S tenger habjain,

Rengetegben s vad pusztákon

Fut szél szárnyain.

Küzd a bajnok a csatában,

S kardra kard felé;

Elhúnyt élte hajnalában,

Szűk sír fogta bé.

Ó, de lelkét nem tarthatja

Földi zár s fedél,

Nyítva az égnek boltozatja,

S lángszárnyakra kél.

És keletröl el nyugotra

Röpül mint orkán,

Néz tengerre, néz partokra

Messze pályáján.

Egy pillantat és az égen

Még csapongva száll,

Más pillantat, s egy térségen

Már honában áll.

Róza nyugszik a ligetben,

S álma sergivel,

Vékony égi leplezetben

Tűn a lélek fel.

Csüggedt arcnak halaványa,

S véres kebele,

S régi kellem maradványa

Tűntek fel vele.

“Róza, Róza, kebeledben

Nem volt hézak már,

Az, ki olvadt szerelmedben,

Rád siron túl vár” -

Mint szélzúgás s tündér-ének

Zengtek szavai;

Róza reszket, s eltünének

Vészes álmai.

Búsan űl a szép leányka,

S ébren álmodoz;

Hervad, ah, a szép leányka

Sír lakóihoz!

Mely felé zúg, minden szellem

Halál szelleme;

Rózsa-szép kor s égi kellem

Halnak el vele.

Pécel, 1814. júl. 3.