KÜZDÉS

Mint zúgó szél a szirtnek homlokán

Küzd a bátor sorsának ellenébe,

De lankadozva dől el

Lábainál a hatalmasabbnak,

Bár lelkében láng van s erő,

Ah, a halandó test roskadoz.

Fel! felfelé

Int a géniusz,

Zavar s homály

Borúl el itt

A hold alatt fölettünk;

Sejdítve zeng az énekes

Jobb sorsot és hazát,

De keble titkokkal teljes,

Miként Dodona berkein

Az égi szózatok,

S mint ossziáni szellem

Tünnek fel érzeményei

Borongó éj gyanánt.

Ah, mert erőnk önérzetében

Gyöngék vagyunk,

S ha mérkezünk az istenekkel,

S a szférák zengzetébe

Vegyítjük hangjainkat,

Mint álom lészen énekünk,

S mint lengő felleg árnya,

Mely zöld mezők felett

Fut szélnek szárnyain.

Lehányod-e

Tested porsátorát,

Hogy lángszárnyak röpítsék lelkedet?

Hogy tiszta fény

Derűljön fel szemeidnek?

Ah, messze a vidéken,

Melyet nem ismerünk,

Ura léssz-e sorsodnak?

Örök vágy és remény,

Örök remegés a múlt után,

S a jövendő felé,

Im ez a lánc, melyen függ életünk,

S a láncot

Egy látatlan kéz szorítja.

O kéz, hatalmas és kemény,

A síron túl mint innen egyeránt,

Mert semmivé nem teszesz!

Leszállasz felénk

A szenvedés s remény leplében,

Szent Megadás,

És karjaidon

Kelünk fel a porból,

Kelünk ki a habokból,

S szelíd sors keble vár!

Pécel, 1814. jún. 28.