A JEGYVÁLTÓ

Vedd e gyűrűt reszkető kezemből,

Vedd e csókban forró lelkemet,

Néked minden órát életemből,

Érted vérözönnel szívemet!

Téged fognak által karjaim?

Ah, te-e, keblemnek ideálja,

Mely gyakran mint nyári est homálya

Messze lengett szél fuvalmain?

Merre, merre lángoló hevemben?

Honnan, honnan ó nem földi kény?

Mért e reszkető könyű szememben?

Mért ez édes órán új remény?

Bájos arcod, százszor boldog álom,

A multban s jövőben nem találom;

Holtan fekszem-e lágy karodon,

Vagy merengek hő hullámidon?

Tündér kárpitot vonnak fölettem

Hű szerelmünk nyájas isteni,

Érzem őket hűsen lengeni,

S égi szcénák tűnnek fel mellettem.

Mirtuszlombjaimnak enyhelyében

Én a választott, a boldog én,

Öszveomlom a kény érzetében,

S égek Armídámnak[9] kebelén.

Álmosd, 1813. szept. 8.