A KÖLTŐ [2]

Tiszták, miként Arethusának

Folyása, voltak álmaim,

S bár néha könnyűim hullának,

Búval nem éltem napjaim.

Mint lepke röpdesett mellettem

A képzeteknek angyala,

S zúgó veszek között felettem

Borúlt el lángszín fátyola.

O géniusz, karjaid enyhelyében,

Hellásznak omladékain

Miként Dióne bölcsöjében,

Merengtem a kény árjain.

Vígan derűlt fel alkonyából

Előttem Róma hét hegyén,

S félistenimnek sírhalmából

Olymp felé lebegtem én.

Árnyaid közt Tibur szent határa,

Hűs szellem érte keblemet,

Hullattam költőd sírhalmára

Epedt szemből hév könnyeket.

S hol éneklője Cynthiának

Zengette kellő lángjait,

Hordozta szívem Cypriának

Ah, győzhetetlen láncait.

Cypris, Cypris, szép tömlöcödben

Rabbá lennem mi jó vala,

Mi kedves olvadnom tüzedben,

S mint főnix élnem általa!

Eltöltve lelkét szent hevemmel

Ölemben ült az égi lyány,

S elandalítám énekemmel:

Mint hű párját a csalogány.

Ohajtlak messze fátyolodnak

Kékjében látni szép Remény,

Ha napjaim majd alkonyodnak,

Derűl-e rájok újabb fény?

Imádott tárgyak ellenébe

Röpűlnek-e egykor szárnyaim?

Vagy tán a sírdomb hűs éjébe

Megszűnnek édes álmaim?

Sors, vígan dőlök kebeledre,

Ha végóráid intenek;

Engedd csak, bogy sötét helyedre

Szép álmaim kisérjenek.

Fényektől bús lakod homálya,

Miként Aurora, felderűl,

S reám virúló rózsapálya

Mosolyg vad pusztáid közűl.

Álmosd, 1813. jún. 9.