A lelkek élete.

“Mély gödörben eltemetve

Por fedi csontjainkat,

Míg az éjfél új életre

Feloldja lánczainkat;

S míg az élő álomba dől,

Kizúdulva üreginkből

A föld szinén tévelygünk;

S homályos dalt zengve,

Sírok körül lengve

A sötétben enyelgünk.

Temetőkben forgó szélként

Tartjuk víg tánczainkat;

Fél az utas, midőn hallja

Recsegő tagjainkat,

S beterítve lepedőkkel

Völgyeken le s hegyeken fel

Szirtről szirtre lépdezünk;

S a tenger habjain,

Felhők hullámain

Zajogva örvendezünk.

Nevetve a föld fiait

Kik ébren tépelődnek.

S hiú gőggel, ezer bajjal

A világgal vesződnek:

Az eszmélőt[3] kis mécsétől,

A fösvényt rejtett kincsétől

Elrezzenti játékunk;

Az öröm szépére,

Szerelem ölére

Halálszint von árnyékunk.

* * *

Igy zeng a menyekzősök rémdalja,

Az ifju azt borzadozva hallja;

De a mátka őket karon fogva

A vendégek sorjába vezeti,

És a csodálkozót mosolyogva

Nyájasan a tánczhoz készteti;

És vele sebesen

Csak ketten, kedvesen,

A rendeket követi.

És hogy az ifju már elfáradott.

S rég bedőlt oltáron nyúgodott,

Egyszerre a kápolna körében

Halotti csendesség támadott.

Csak a mátka, egy pohár kezében,

Az ifjuhoz fordul s így szólott:

“Kedves! igyál ebből

Az élet kelyhéből,

A melyet sorsod adott.”

És ő a kelyhet kezébe veszi,

Már irtózva ajakához teszi -

Már-már iszik - hogy kivülről atyja

Kérő szava: “Fiam, ne igyál!”

Az ifjunak füleit meghatja.

Megdermedve s kétségben ott áll,

Nem tudván, mit tégyen,

Hogy kimentve légyen

A megbántott atyjánál.

Hasztalan! a szép hizelkedése

Többet nyoma, mint atyja kérése,

S az ifju a kelyhet kiüríti

A vendégek egészségére:

De a tűzital őt megszédíti,

S oda dől az oltár szélére;

Mátkáját kiáltja,

És gyürűjét váltja

A menyekző jelére.

És azonnal az óra egyet üt,

És mindjárt sötétség lesz mindenütt;

A táncz zaja s dobzódás megszűnik,

Az egész kápolna megrendül,

A társaság egyszerre eltűnik,

S csörögve egy csonthalomba dűl;

Végtére békesség,

Halotti csendesség

Uralkodik egyedül.

Ott az ifju szörnyü ijedtségben

Maga lévén a nagy sötétségben;

Búbánat szorulván keblébe,

Lappangva keresi mátkáját,

Végre lelke kínos kétségében

Átkozza létének óráját,

Élve eltemetve,

Keresi reszketve,

A kápolna ajtaját.

S a csontpályán egy gödörbe lépe -

S előtte áll kedvesének képe:

“Te vagy, drága? oh mint kerestelek

Itt a gonoszok lakásába’;

Jőj, hogy többé el ne veszesselek,

Csak gyorsan férjed hő karjába!

Szép mátka! siessünk,

Hogy innen mehessünk

Fel atyádnak várába.”

De a mátka hosszan sóhajtozva,

És előtte csontvázzá változva

Az ifjuhoz így szól fel sirjából:

“Ifju! kit keresél, hamuvá vált,

Szülői átkával a sírba szállt;

Megfosztva a lelkek nyugalmától,

Erőszakos halált szenvedett.

Számkivetve a jóknak sorából

Eldúlva tovább nem élhetett,

S szilaj kétségébe’

Tőrt ütvén mellébe

Önnön gyilkosává lett.

S te, ki hűtelenül feláldoztad,

S indulatoddal vesztét okoztad,

Itt mátkád menyekzős nyoszolyája,

Minden kivánatja szivednek!

Itt végződik létednek pályája:

Szép ifju! vége életednek!

Az ur, a hatalmas

Legyen hát irgalmas

Szegény bűnös lelkednek.”