Az élet korai.

Gyöngén ringatva jó anyánk ölében

Vígan kezdjük létünk szép hajnalát:

A játszi gyermekség bájos körében

Csókoljuk a jelenlét angyalát;

A kétes távolnak sötét ürében

Hiú fényt ködbe vont szemünk nem lát;

S könnyű habok között lebegve létünk,

Minden bájképnek oltárt diszesítünk.

Minden kelő nap üdvezlő sugára

Akkor vidám örömre integet,

S ártatlan lépteink minden nyomára

Édes megnyugvás rózsát hinteget;

A játékhely fő vágyaink határa,

Csalárdul egy remény se’ hiteget:

Mély sirok halmain mosolygva állunk,

S legkisebb tárgyban nyílt eget találunk.

* * *

A bimbó fejledez, s reményvirága

Egy uj élet meleg karjába dül,

A zsenge kornak tiszta boldogsága

Szép álmok özönébe szenderül,

Szorult melyünknek ébredő világa

Fennlángol, s uj világokat kerül;

A hős hajdankor telt szivünk felé leng,

S a nagy - s dicsőre lelkesülten éleng.

Szűk már az ősi ház, tovább repülni

Vágytan vágy a fellengző ifju tűz,

Kiesb virány látszik felénk derülni,

Hol majd egy szép tündér jobbjára fűz,

Kivel dühös vihar közé merülni

Feszül keblünk, a gerjedő, a szűz;

Mienk a föld, mienk egész teremtmény,

S tettekre szólít egy hizelkedő fény.

Künn a zavarban küzdő szenvedélyek

Gyujtják szivünk magas czélokra már.

Bizonytalan tárgyért hevül a lélek,

A forró képzelet csapongva jár,

S míg szúnyadoznak a nemesb tökélyek,

S a lángerő tisztább formára vár,

A föld határin túl szállong az elme,

S ábrándvilágba kél öröm- s gyötrelme.

S bíbor felhőkön mint a szép Auróra,

Jön egy istenné, s kéjmalasztjait

Lehelve a szorult ábrándozóra,

Intézi a vad tűznek árjait,

Nem földi kényeket nyujt minden óra,

S egy bájalakra fűzi álmait;

És Pharusként a vándor éjjelében

Szelíden fénylik hullámzó melyében.

Ott áll az ifju! s tiszta hódolatja

Szerelmet vall s érzése olvadoz,

A viszonláng őt istenné avatja,

Midőn a hív karjába’ ringadoz,

Egy pontra gyűlt az élet foglalatja,

Az ösztönzaj csak élve lobbadoz:

Míg összefort lényök Hymen szavára

Egész édengyönyört egy perczbe zára.

* * *

Kedves lánczokra fűzve a síriglan

Korunk repül s a szív magába tér,

Az ifjuság szeszélyes álma illan,

S a gondpályán lassúdan hül a vér;

Férfjult erőnk valót ölel busítlan,

S a hulladó virág gyümölcsöt ér;

Szent tartozások tenni kényszerítnek,

S a férjnek szűk, de szebb határt kerítnek.

Midőn hazáját rabbilincs fenyíti,

Bőszült érzéssel harczmezőre száll:

A szép szabadság hőslánggal hevíti,

Körüldörögje bár ezer halál.

Nem csügged s honvéd tisztét teljesíti

Míg győz, vagy testhalmok közt sírt talál;

A jobb utókortól reménylve bérét,

A nyert borostyánon kiontja vérét.

Mint a szirt, megvíván a vész dühével

Elzúzza oczeán dagályait,

A férfi érczpajzsként erős melyével

Enyelgi a sors csapdozásait.

Épít, munkál, gyűjt, koczkáz életével,

S a közjóért áldozza napjait:

Szép hölgyén, magzatin, s baráti szíven

Függ boldogsága s léti czélja híven.

Most a lángész teremtő ihletése

Ösvényt lobbant sötét homályokon;

Min eddig jós lelkünk csak sejtve kése,

Fénynyé villant a büszke homlokon;

Mindenható elménk istenkedése

Ég- s földbe hat, mint az, kivel rokon,

S búvárnyilai e lét titkába vágnak,

Vezér szövétnekül az ész- s világnak.

* * *

E pályán lep meg éltünk alkonyatja,

Halántékunk télszinbe öltözik,

A gyors idő tüzünket oltogatja,

Világunk bús homályba költözik;

Kiélt keblünk a mult hamvát mutatja,

Komoly szemünk csak sírba ütközik,

S mit egykor a szív oly imádva kére,

Most dísztelen hull a való jegére.

Kivál az elme bolygó képzetéből,

S a fáradtnak magány nyujt gyámkezet,

Mely a világnak zajló tengeréből

A béke csendes partjához vezet;

S szelíd malaszttal a távol ködéből

Sugárzik át a szép emlékezet:

S mint hold csillámai a folyón remegnek,

Lelkén ugy reszket a borult öregnek.

Csendes hajléka árnyékos körében

Elandalog, mint élte reggelén;

Szebb lét reménye hitté vál szivében,

Győz a mulandóság vad éjjelén,

És megnyugodva sorsa végzetében

Elalszik békén a szerelm ölén,

Kidől; s más vándor lép üres nyomára,

S az esti szellő játszva leng porára.