Alkonyi dal.

Im kedvesem édes! kék hegyen túl

A nap remegő sugára leszáll,

És tiszta gyepágyon lágy pihenésre

Oly biztosan int a berki homály.

Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,

S hű párja körül a fülmile zeng,

És illatözönben zöld koszorúkkal

A boldog aranykor képe dereng.

Ott messze irígylő vizsga szemektől

A földi szokás rabféke szakad:

Csak a szerelmemnek égi hatalma

Vesz kényeket és uj kénybe ragad.

S mint parti virággal víg ölelésben

A feldagadó habba vegyül,

Ugy kéjledez éltünk egybe ömölve,

Mig a gyönyörűség mélyibe dül.

S mint a füzes ingó lombjain által

A holdnak ezüst világa ragyog:

A teljesülés szép álma felettünk

Még bájos alakban lengeni fog.

Jer, kedvesem édes! a tavasz illan,

S a fülmile nyájas zengzete múl,

Majd éji leheltén a komor ősznek

A csermelye fagy, a rózsa lehull.

Míg bátor erőben kérkedik a lét,

És a liget ernyős rejteket ad,

Most éljük az éltet, hervad is az bár,

A multnak azért emléke marad.

Nézd a magas égnek csillagirását,

Mely érzeni és szeretni tanít!

O hadd szemeidben visszaragyogni,

Mit lelkem epedve s égve gyanít.