A szerelem

Minden földi öröm bajjal párosodik,

Kívánatink tárgya csalóka tünemény,

Víg kedvünk fájdalom tengerén hányódik,

Mely ritkán érik meg a legigazb remény!

A tudomány elűz annyi szép kényeket,

Édes öröm többször méregbe rejtőzik,

Hatalom elöli az érzeményeket,

Erkölcs meleg vérrel kínosan küszködik.

Míg a habzó szív ver az ember mélyébe’,

A hideg való azt soha be nem tölti.

Új kívánat jő az elégség helyébe,

S a lelket legédesb álmából felkölti.

Minden a mi itten a szívet gerjeszti,

Megnyerve elárúl s végmúlásnak ered,

Új gondolat becsét, malasztját elveszti:

Csak az boldog, a ki szerettetik s szeret.

Kinek a szerencse hatalmas karjával

Csillagkoszorút tesz imádott fejére:

Hányszor kűszködik az mosolygó sorsával!

S dicsősége válik élete terhére.

Mit a halandók jót és édest vevének,

Belőle fakada e bőség szarvából;

Magok a jobb lelkek szerelmet értének

A nagy teremtőnek legelső szavából.

Ki e földön éleng, malasztját isméri,

S örökön lángoló oltárához járúl,

Örömit, kényeit e tündértől kéri,

És hymnusokat zeng égi jutalmárúl.

A lélek hatalmat s minden tehetséget

Egyedűl az igaz szerelemtől vészen,

S mágusi erővel minden lehetséget

Csak könnyen meghódít és valóvá tészen.

A tiszta szerelem bájoló körében

A mennyei láng a mellben fentebb lobog,

Megtisztúl a lélek, s békítő ölében

A megbántott szív a megbántóén dobog.

Az anyatermészet frigyes barátnéja

Meleg karjával a földet átöleli,

A mérget balsorsunk kebléből kiszíja,

S a világot szelíd kebelén neveli.

Szent egységben tartja mind a földieket,

Boldogító nyomát békesség követi;

Rózsalánczczal összeköti a szíveket,

És déltől éjszakig egymáshoz vezeti.

Oh ki nem érzette egyszer életében

Jótevő malasztját a hív szerelemnek?

Kinek nem fakada forró kebelében

Egy forrása e szent gerjedelemnek?

Ki nem melegedett mennyei lángjánál,

S el nem ragadtatott felhevűlt szívétől?

Ki nem fellengezett tündér határánál,

S váltig nem lelkesűlt gyönyörű kényétől?

Légy bár vitéz s laurus zöldelljen fejeden,

Bírj bár hatalommal, Dárius kincsével,

Fényes érdemcsillag ragyogjon melleden,

Meghalsz s felejtetél más nap felköltével:

De a hív szerelem el nem feledkezik!

Búzgón oltárt emel hívének sírjából,

Ájtatos könyekkel visszaemlékezik,

S égi vigasztalás tenyészik hamvából.

Ne hirdesd oly szegény ember boldogságát,

Ki nem sejtvén a szerelem bájos kényét,

Komor gyászban vonja szomorú világát,

Mert soha nem érzé élte javát, szépét.