ZILÁLT NAPON

Gondolni akarok az avultszagú, szomorú házra, hol mint gyerek jártam szorongva, idegenül. -

Egy vaksárga agátgyűrű volt a halott papbácsi nagy viaszkfényű kezén. -

Vagy fullasztó harangzúgásra nyomott és céltalan vasárnapdélutánokon,

Vagy amikor a nádas égett és pernyét söpört szembe a pusztai szél...

Jaj, sírni, sírni kéne ma valamiért!

Egy alagút jutott eszembe, messzi, magános és mindentől külön. -

Berobogna éltem suta vonatja, s egyideig sötétbe lehetnék,

Szégyentelenül, egyedül. Mint aki mindenből kiment már! Mint a halott!

Ott felszakadna és felfakadna még egyszer ami egyetlen igaz bennem.

Jaj, könnyítő könnyek után hova, hova kell mennem?

Jaj, lehorzsolt életfokok, özvegyes évek, dacos kikapcsolódás!

És hogy próbálok élni és jó lenni így, mikor nincs kinek és kiér'!

(Oly súlyos a világ szépsége! Oly idegen a lomb, víz, egek! Oly messzi egymásnak az ember!)

Jaj, ez a konok kívülről-nézés már halálba, halálba fáraszt:

Csak egy dolog esne jól: egy kis alázat.

Mért mondom most: "Régi halottasház, siket harangszó, gyermeki szorongás?"

Istenem! Hisz csak egy kicsi-kicsi felejtkezést akarnék.

Mert fölégtek mögöttem a hídak, és odaát maradt mindenem nékem.

Nem, nem! Egyébre gondolni! Ami lesz, ami jöhet még. -

Istenem, - Istenem!

Csak most már gyorsan a vég, az öregség!

1911