RODOSTÓ

Mikor beköltözött az örmény negyedbe,

Gyér udvarát kemény regulába szedte.

Jóreggel harangszó, mise nyáron, télben,

Rendre sorakozott kiki az ebéden;

- Ő maga ült fejtül... Nagymesszire nézve,

Nem látta, hogy keshedt az urak mentéje.

Ír-olvas napestig - vadászgat gyakorta -

Francia gróf izent - be sem bocsátotta,

Mert a titulusban esett vala vétség,

Fejdelmi személye várta, megkövessék.

- Gőgös magyar úr volt.

Aztán évek szálltak. Fakóbb a reménység,

Megritkul az udvar, gyérebb a cselédnép -

Ő a kályhatűznél, kis faragószéken

Fúr, csiszol, vesződik - átizzad egészen -

Gyönyörű szakála faforgácscsal teli,

Csendesen elfordul... maga is neveti.

De néha megborzong hűs, tengeri szélben,

Fáradt lesz, elszunnyad forró, nyári délben,

Fiát emlegeti; jön-e már, hol késik?

Hogy ott van, reszketve simogatja végig...

- Csendes öregúr lett.

Évszázadok multak. S egyszer - mért, miért nem -

Ócska sírt bolygatnak messze tengerszélen,

Avatag koporsót felkapja ölébe

Fújó gőzparipa - lihegve fut véle.

"Diadal!" S kigyulnak kérkedve a máglyák.

"Diadal - hazajön!" seregek kiáltják.

Sok drága puskaport égbe lövöldöznek,

Farsangos látásra asszonyok öltöznek,

Tort ülnek, lakoznak, harsog a szó szörnyen.

Benn a koporsóban halkan összezörren

Egynéhány reves csont.

1906