EPILOGUS

Hogy ott jártam az ismerős vidéken,

Csüggedt, szomorú ember fogadott.

És mondta halkan, sóhajos beszédben:

- Édes vigasztalásom elhagyott,

Kis Rózsi elment, kis Rózsi halott...

Árnyék borult szavától a szívemre,

S árnyék húzódik át völgyen, hegyen.

Nemrég e tájék, - ért kalászok rendje,

Ösvény, csalit, - mind kedves volt nekem.

Tán most is - azt a napfényt keresem?

Mi történt? Egy édes gyerekkacajjal

Van csak kevesebb madárdal a földön,

Mindössze: üresen talál a hajnal

Egy kicsi nyoszolyát, - ezen tűnődöm,

Csüggedt, szomorú szívvel tépelődöm.

Egy nyoszolyát, amelyen annyi estve

Hallgattam a lélekzeted neszét,

Bársonypilláid rebbenésit lesve,

Kék vízi-lányrul mondtam a mesét,

- Aranyhaját, hogy oldja, bontja szét...

Mindössze csak egy mese maradt félbe,

S visszakerült, - onnan küldték az égbül,

Elolvasatlan, rózsaszín levélke,

Sorsod. - Csak elaludtál mese nélkül.

Anyácska hívott! Ki veheti vétkül?

De itt azóta lomha, szürke árnyék

Feküszik végig völgyen és hegyen.

Mit is keresnék még itt? - Mire várnék?

Csak el, - tovább! Oly nehéz a szívem!

S az árnyékot hiába kergetem.

1903